Hogy miként jut el egy ember arra a döntésre, hogy tudatosan a halált válassza, általában egy nagyon hosszú folyamat eredménye. Az eutanázia az emberek halálhoz való hozzásegítése, melynek két fajtája van, egyrészt az aktív eutanázia, amikor tevőleges magatartással idézik elő halált, míg a másik a passzív eutanázia esete, amikor a beteg az életmentő beavatkozás visszautasításával a halált választja.
Az eutanázia kérdésköre több alkalommal felvetődött már megoldandó problémaként a jogalkotó előtt, ugyanis erőteljes erkölcsi kérdéseket feszeget. Míg arról könnyű dönteni, hogy hány forint bírságot fizessen a gyorshajtó, addig sokkal nehezebb olyan kérdésekben megfelelő szabályokat alkotni, ahol egy ember élete a tét.
Napjainkban ismét felszínre került az eutanázia kérdése, dr. Karsai Dániel ügyvéd kollégánk ügyével összefüggésben, aki ALS-betegségben szenvedőként egészen az Emberi Jogok Európai Bíróságáig ment aziránti kérelmével, miszerint Magyarország módosítson az aktív eutanáziára vonatkozó szabályozásával összefüggésben.
A magyar szabályozás
A jelenleg hatályos magyar törvények nem ismerik az aktív eutanázia fogalmát. Ha valaki úgy dönt, hogy véget akar vetni az életének, azt a jog öngyilkosságként határozza meg, mely alapvetően nem egy büntetendő cselekmény. Nyilván, aki sikeres öngyilkosságot hajt végre, azt felesleges lenne büntetni (bár egyes országokban fellelhetőek olyan szabályok, amelyek a sikeres öngyilkosságot végrehajtókra is alkalmaznak szankciókat), azonban a magyar törvények azt sem büntetik, aki esetleg megkísérli az öngyilkosságot, azonban nem jár sikerrel.
Más szabály vonatkozik azokra a személyekre, akik másnak nyújtanak segítséget az öngyilkosságban. A Btk. 162.§-a ezt ’Öngyilkosságban közreműködésként’ értékeli, melyet egytől öt évig terjedő szabadságvesztéssel rendel büntetni. A tényállásba beletartozik öngyilkosságra rábírás, illetve ennek elkövetéséhez segítség nyújtása, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik.
Összefoglalva: mindenki oldja meg maga, segítség nélkül.
Itt fontos kiemelni, hogy a „segítség” nem csak abban nyilvánul meg, hogy tevőlegesen úgy segítem hozzá akár egy rokonomat a halálhoz, hogy segítek neki például mérget bevenni, hanem akár úgy is, ha segítséget nyújtok neki egy külföldi klinikára eljutni, ahol ellenőrzött körülmények között hajtanak végre eutanáziát.
A magyar szabályozás kizárólag a passzív eutanáziát ismeri, melyet az 1997. évi CLIV. törvény 20.§-a szabályoz. Ennek alapján a cselekvőképes beteget megilleti az ellátás visszautasításának joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné.
A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására viszont csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.
Nyilvánvalóan ennek megállapítása orvosi szakkérdés, tehát amennyiben valaki az életmentő beavatkozást kívánná visszautasítani, annak megvan a maga eljárási menete.
Ennek során a visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg. Ezen túlmenően a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon – két tanú előtt – ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá az orvosi bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe. Várandós nő nem utasíthatja vissza az életmentő kezelést, amennyiben előreláthatóan képes a magzat kihordására.
Az orvosi bizottság a beteg kezelőorvosából, egy szakorvosból és egy pszichiáterből áll.
A cselekvőképes személy – későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére – közokiratban visszautasíthat egyes életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben szenved és betegsége következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők.
Természetesen minden ilyen jellegű, ellátás visszautasítására irányuló jognyilatkozatot utóbb vissza lehet vonni.
A passzív eutanázia során a beteget nem próbálják megmenteni, nem kap olyan jellegű ellátást, amely a betegségének lefolyását gátolná, az esetek nagy többségében csak a szükséges fájdalomcsillapítás történik meg.
Sok betegség azonban hosszan elhúzódó, mely alatt a beteg sokszor méltatlan körülmények között kényszerül élni, akár hosszú éveken keresztül.
Az aktív eutanázia engedélyezésének kérdése egy társadalmi és morális kérdés egyszerre. Jelenleg a világon hat országban engedélyezik az aktív eutanáziát, Ausztriában, Finnországban, Németországban, Svájcban, Kanadában és az Egyesült Államok bizonyos területein (California, Colorado, Montana, Oregon, Vermont, Washington DC).
Az élet megszakítását eredményező jogi szabályozással összefüggésben már a 90-es évek eleje óta aktívan foglalkozik az Alkotmánybíróság, mellyel összefüggésben Magyarország eltörölte a halálbüntetés törvényi szankicióját, szabályozta az abortusz kérdéskörét és teret engedett a passzív eutanázia lehetőségének.
Az élet és emberi méltóság még mindig a jogi szabályozásunk legalapvetőbb emberi joga. De mi történik, ha e két alapvető jog kizárja egymást? A jelenleg folyamatban lévő strasbourgi eljárás kérdése, hogy bírák átértékelik-e egy korábbi, több mint 10 évvel ezelőtt hozott ítéletüket és kimondják-e, hogy vannak olyan emberek, akiknek joguk van a művi halálba segítéshez.